Napló

-1. nap (ápr. 27.)       
Székesfehérvár – Párizs

Az ember úgy számolná, hogy a St.-Jean-Pied-de-Port-ból való indulás lesz az első , és így az odautazás a nulladik nap. Dehát az ember tervezhet, ha Isten végez.
Kora hajnalban indultam a repülőtérre a családommal, aztán hamarosan magamra maradtam. Így igazán volt időm idegeskedni azon, hogy mire is vállalkoztam. Valójában itt gondoltam végig alaposan először, mi vár rám. A SkyEurope járatával mentem Párizsba, kicsit több mint 2 óráig tartott az út. A reptéren gyorsan megkerestem a buszt, ami elvisz a Montparnasse pályaudvarra. Igyekeztem, mert minél előbb a zsebemben akartam tudni a mentejegyet.
A megálló a pályaudvar előtt volt, könnyen odataláltam, a pénztárnál aztán sikerült meglepődnöm. Aznap 3 vonat is indult Bayonne-ba, de egyikre sem volt már jegy, még első osztályra sem. Másnap reggelre is csak első osztályú jegyet kaptam.
Hát fogtam magam a hátizsákommal együtt, és a nyakamba vettem a várost. És kb. negyed óra után rájöttem, hogy a hátizsákom nagyon nehéz. Nem volt hosszú az út a Luxemburg palotáig, de már alig vártam, hogy egy üres padot találjak, és lerakhassam a hátamról a zsákot. Mivel ennivaló is volt elcsomagolva, megnéztem, mi a legnehezebb. Gyorsan megettem pár banánt aztán fél óra pihenés után továbbindultam. Kissé megrémültem! - Így akarok én legyalogolni 800km-t! – 20-30 perc séta után újabb pihenő egy parkban, majd elmentem az Eiffel toronyhoz. Itt is pihentem egyet, de aztán fogamat összeszorítva egyhuzamban visszagyalogoltam a vasútállomásra.
Az éjszakát a vasútállomáson töltöttem, éjfélig a váróteremben. Akkor jöttek a biztonságiak, felébresztettek mindenkit. Akinek nem volt jegye, elzavarták, akinek volt, azt pedig beküldték az egyik vonatba, hogy ott töltsék az éjszakát, ne a váróteremben. Így egész jól sikerült kipihennem magam másnap reggelre.
A franciákat én sohasem kedveltem, több okot is kitaláltam rá. Most mégis nagyon sokat változott a véleményem. Mindenki nagyon segítőkész, kedves volt velem, valamilyen szinten beszélt angolul, ahol ez kellett. A buszvezetőtől a pénztároson át a rendészig. Bementem egy kicsit az ottani nagykövetségünkre is. Aki fogadott a recepción, egy francia ember volt. De olyan tökéletesen beszélt magyarul, hogy rá se jöttem, amíg egy magyar kollégája el nem árulta. Szóval másképp gondolok most már a franciákra, jelentősen át kellett értékelnem a róluk alkotott véleményemet..

0. nap (ápr. 28.)        
Párizs – Saint-Jean-Pied-de-Port

Reggel annak rendje-módja szerint elhagytam Párizst. A TGV sebessége tényleg elképesztő, de mint mindent ezt is megszokja az ember. Dél után értem Bayonne-ba , több órát kellett várni a csatlakozásra. Órákig egy embert sem láttam, akiből kinéztem volna, hogy zarándokútra jött. Már kezdtem megijedni. Aztán egyszer csak berobogott egy-két taxi, és és busz a közeli reptérről. Tele lett az állomás hátizsákos, túrabotos emberekkel. Végül megjött a mi vonatunk is. Gyönyörű szép úton mentünk fel Saint-Jean-Pied-de-Port-ba. Talán egy óráig tarthatott az út felfelé. Ez már a Pireneusok volt.
- Hihetetlen, hogy itt vagyok! –
Mikor leszálltunk, fogalmam sem volt, merre kell menni, ráadásul az eső is elkezdett esni. Szerencsére volt, aki tudta az utat. Én is elindultam utánuk, miután felvettem a dzsekimet. Az irodában, ahol ki lehetett váltani a zarándokútlevelet, nagyon hosszú sor volt. It is segítőkészek voltak. Megkaptam passzust, beleütötték az első pecsétet. Adtak egy tájékoztatót az első szakaszról, valamint egy listát az utón levő, náluk bejelentett szállásokról, és a szállások közti távolságokról. Ezenkívül kaptam még egy fésűskagylót, amit a hátizsákomra akasztottam. Ez a zarándokút jelképe.
Aztán elindultam, szállást keresni. Hát az összes, amit találtam a városban, foglalt volt már. Visszamentem az irodába, segítséget kérni. Mondták, hogy jöjjek vissza később, jön még egy vonat, és akkor kinyitnak egy szállást, ami egy régi iskola tetőterében lett kialakítva. Addig felfedeztem a várost, vettem gyümölcsöt másnap reggelire, meg ebédrevalót is. A régi negyede csodálatos, megadta az út alaphangulatát. De a hátizsák még mindig nehéz volt, így örültem, amikor a szálláson letehettem. Günterrel, egy osztrák sráccal kerültem egy szobába. Kétágyas szobák voltak, elég puritán módon berendezve csak két ágy, matrac és más semmi. Még ajtó sem.
Azt hiszem, itt döbbentem rá arra, hogy mire is vállalkoztam. Főleg azért, mert láttam, hogy mások milyen alaposan felkészültek térképekkel, könyvekkel. Én meg csak egy, az internetről letöltött erősen vázlatos térképpel indultam el. De azért gyorsan elaludtam.

1.nap (ápr.29.) 
Saint-Jean-Pied-de-Port – Roncesvalles (23km)

Már nagyon korán hallottam mocorgást, volt aki 5 óra előtt felkelt. Én sem bírtam sokáig aludni, 6 órakor már ébren voltam. Először gyakoroltam sötétben a hálózsák összehajtogatását, és a tasakjába való betuszkolást. Nem ment simán, de gondoltam, lesz még idő gyakorolni. (Igazam lett.) Üvegemet megtöltöttem vízzel, rendberaktam magamat, aztán leültem az ágy szélére. És vártam, nem akartam, nem mertem egyedül elindulni. Mondhatnám benne volt a zabszem a hátsómban, nem tudtam, mennyire van jól kijelölve az út. Günter is végzett, megbeszéltük, hogy együtt indulunk. Mikor elhagytuk a szállást, már pirkadt. Itt-ott már megjelentek a zarándokok, nem voltunk egyedül. Kicsit hűvös volt az idő, de hamarosan erős kaptatók jöttek, így nem fáztam. A másoktól hallottak szerint az aznapi szintemelkedés 900m felett volt. Ezt az elénk táruló látványból el is hittem. Mikor jobban kivilágosodott, messze fent a hegyoldalban már jó pár embert láttunk. Ez azt jelentette, hogy ők másfél-két órával is korábban indulhattak. Az első nagy kaptató után a semmi közepén volt egy „étterem”, ott Günter megállt reggelizni. Én továbbmentem, később elővettem a szokásos reggelimet, két gyümölcsöt, jelen esetben banánt, azt ettem meg útközben. Az út jól ki volt jelölve, nem kellett attól félnem, hogy eltévedek.
Ahogy mentem tovább, egyre feljebb kerültem, egyre nagyobb lett a köd. A Pireneusok szépségéből egyre kevesebbet láttam. De talán ez volt a cél, hogy ne a tájjal foglalkozzam, hanem kezdjem el azt, amiért erre az útra léptem. Aztán olyan részre értem, ahol az árkokban, napfénytől védett helyeken még nagy hókupacok voltak. De nagyon szép virágokat is láttam az út mellett, például kosbort.
Mikor átértem a gerinc túlsó, nyugati oldalára, hamarosan megszűnt a köd, kisütött a nap. Egy kis tisztáson leültem, megebédeltem, aztán mentem tovább, lefelé. Bár azt írtam, hogy jól kijelölték az utat, de én egy jobbos kanyart elfelejtettem bevenni, sikerült letérni az útról. Erre hamar rájöttem, de valamiért erősen bíztam benne, hogy ez az út is Roncesvalles-ba vezet. (Erre kezdetleges térképem is adott némi biztatást.)
Aztán 5,5 óra gyaloglás, 23km (a leírás szerint) megérkeztem. Bár nem tűnik nagy távolságnak, én elfáradtam rendesen.
Az apátságban lepecsételtettem az útlevelet, vettem egy belépőt a szállásra. Aztán egy szélvédett helyen bóbiskoltam egy keveset, pihentem, élvezve a napsütést. Berobogott Günter is, megbeszéltük az utat.A szállás 4 órakor nyitott, egy nagy hodály volt kb. 120 férőhellyel. Fürdés hideg vízben, mosás a zuhanyzóban. Mivel nem volt bolt a közelben, bejelentkeztem az étterembe egy zarándokmenüre. Vacsora után egy kis társalgás, aztán alvás.

2. nap (ápr. 30.)
Roncesvalles – Villava (Pamplona) (37km)

Negyed hétkor, még sötétben indultam. Korán volt, de már sok ágy üres volt, mikor én útra keltem. Úgy látszik, ez itt így szokás. Bár a reggel hűvös volt, napkelete után gyorsan melegedett a levegő. Az út viszonylag sík, de szép területen vezetett. Sokáig elkísért még a Pireneusok hegyeinek látványa. Larrasoana-ig terveztem az utat a maga 27km-ével. Az előző távolság után ez elégnek tűnt. A szálláshoz kb. 1 órakor értem, nem volt még senki ott, a kiírás szerint csak 3-kor nyit. Nagyon hamar rájöttem, hogy már itt fel fogom borítani a még otthon kinyomtatott 31 napos útitervet, hisz a következő szállás csak 2,5 órányira volt. Hamarosan berobogott egy svéd fickó, és egy német lány, őket kapacitáltam, hogy induljunk. Ők maradtak, én mentem. Az út nagyon sokáig a Rio Arga nevű folyó partján vezetett. A víz csobogása nagyon sok erőt adott, egész jó ütemben haladtam. Villava előtt kb 1 kilométerrel már be kellett öltöznöm, feltámadt a szél, az ég is beborult. Egy német sráccal váltottam pár szót, akivel már a vasútállomáson is találkoztam, de aztán ő őrült iramban elhúzott Arre felé. Én meg mentem tovább az úton. Egy hídon keresztül értem be Villava-ba, amely másik vége egy szép épület alatt, mellet volt. Gondolom, vámház lehetett valamikor. Ki volt írva, hogy zarándokszállás, meg még valami spanyolul, amit természetesen nem értettem. Mivel egy szép épület volt, nem hittem, hogy ez a szállás, így tovább mentem. De kb. 30 méter után eleredt az eső, és én bizony visszaszaladtam a hídhoz, az épület alá, nehogy megázzak. Szerencsémre, mert egy idős úr akkor nyitotta ki az ajtót, hogy néhány zarándokot elkísérjen a szállásra. Engem meg beparancsolt az irodájába, hogy ott várjam, ne az kint a hidegben. Mire visszajött, hozott még magával pár embert. Regisztrálás, pecsételés, fizetés, és irány a szállás. A két hálóteremmel egy légtérben volt a fürdő, a WC, a konyha, a mosoda. Szóval nem volt plafon, fejünk felett ott látszottak csupaszon a szalufák. A falak pedig csak kb. 2m magasak voltak. Lepakoltam az egyik ágyra, megfürödtem, mostam. Miután elállt az eső, elindultam, hogy keressek boltot, de nem találtam a környéken. Nagyon nem is erőlködtem, délelőtt vásároltam annyit, hogy maradt vacsorára is. Meg még otthoni tartalék is volt. Közben a dán (Peter) is megérkezett, de ót elkapta az eső.

3. nap (máj. 1.)
Villava – Puente la Reina (30km)

Reggel még nem tudtam hogy így lesz, de ez volt a legpocsékabb szakasza a zarándokutamnak. 6.30-kor indultam. Nem találtam nyitva egy boltot sem. (Boltot sem találtam!) Mielőtt beértem volna Pamplona belvárosába, még egyszer eltévedtem, helybéliek segítettek. A váron és a belvároson keresztül vitt az út. Nagyon szép volt az egész, de egyre jobban beborult, nem sok kedvem volt nézelődni. Mielőtt kiértem a városból felvettem a dzsekit a hideg és a várható eső miatt. Sajnos az esőnadrágot lusta voltam felvenni. Mikor kiértem a városból, eleredt az eső, és esett, míg be nem értem Puente la Reina-be. Egy helyen az utat elterelték, én nem nagyon akartam tudomást venni róla, mentem tovább az eredeti úton. Akkor hűlt meg bennem a vér, amikor felkapaszkodtam egy mesterséges tó gátjára, és észrevettem, hogy az esőzések elmosták a zsilip melletti töltésföldet, és a betont nem támasztja semmi. Folyamatosan felfelé kellett menni, de nem lett volna veszélyes, ha nem szakad az eső, és nincs ilyen hideg.
A hegy tetején van egy lemezből készült Don Quijote emlékmű. De addigra úgy elgémberedett a hidegtől a kezem, hogy nem tudtam kicserélni az elemeket a fényképezőben. Emiatt enni sem volt kedvem, így gyakorlatilag a reggeli müzzliszelettel mentem végig a 30 km-es távot. Deréktól lefelé ronggyá ázva értem Obanos-ba fél 1-kor. Meg akartam állni, de nem volt nyitva a szállás. Odaért egy házaspár, nekik volt kéznél útikönyvük. Mondták, hogy csak 2.5 km Puente la Reina. Gondoltam, hogy akkor már mindegy, hogy itt ázok, vagy útközben, hát elindultam. Mire odaértem, pont elállt az eső. Szerencsére itt rendesebbek voltak, és az eső miatt korábban kinyitottak. Ez egyébként nem volt jellemző az egész út során. Mindig percre pontosan betartották a nyitás időpontját. Itt és most szerencsére nem. Megszabadultam a vizes nadrágomtól, bakancsomtól. Vízálló címkével látták el, de nem gondolom, hogy átázott, inkább a nadrágomból belefolyt vízzel telt meg. Hál’ Istennek még volt melegvíz, gyorsan lefürödtem, bebújtam a hálózsákomba kerestem egy kis ennivalót, majd aludtam egyet. Miután felmelegedtem, felkeltem, megpróbáltam száradásra ösztönözni ruháimat, de nem sok sikerrel. Hideg nyirkos volt a levegő, a kicsi szobában. Elkönyveltem, hogy másnap vizes nadrágban indulok. Fölvettem a rövidnadrágomat, pólót, pulcsit, és papucsban elindultam boltot keresni. Szerencsére nem volt messze, bevásároltam. Mikor mentem vissza a szállásra, kicsit kisütött a nap. Jó volt átmelegedni a fényénél. Visszaérve benéztem a társalgóba, hihetetlen élmény várt! A kandallóban ropogott a tűz, az egyik sarokban egy fickó dán ült, aki egy majdnem gitáron játszott. A kandalló előtt, mellett, fölött pedig ott száradtak a ruhák, cipők, bakancsok. Miután megvacsoráztam, én is hoztam a ruháimat, és élveztem a tűz melegét. Magyarokkal még mindig nem találkoztam, de két szobatársam (anya-lánya Hawaii-ból) együtt indult egy magyar lánnyal. Éjjel szörnyen (nem)aludtam. Egy férfi erősen horkolt, de ez eddig, sőt később sem zavart az alvásban. Azonban amikor kifújta a levegőt, szerintem legalább 1 percet várt az újabb levegővétellel. Egyszerűen egész éjjel attól féltem, hogy megfullad. De azért túlélte az éjszakát.
A város egyébként fontos csomópontja volt a régi zarándokutaknak.

4. nap (máj. 2.)
Puente la Reina – Villamayor de Monjardin (28km)

A párából felkelő nap már a várostól messze ért. Visszatekintve egy domboldalból még láttam a szélerőműveket méltóságteljesen forogni ott, ahol tegnap még szakadó esőben fagyoskodva gyalogoltam. A bakancsomat kivéve mindenem száraz volt. Az hiába volt egész este a tűz közelében, csurom egy víz volt, nem tudott megszáradni teljesen. Az út nagyon sáros volt, míg ki nem értem a műútra. A domboldalban volt olyan hely, ahol négykézláb haladtam a sáros úton. Aztán a domb túlsó oldalán megpillantottam a távolban egy igazi spanyol falut, Cirauqui-t. Mintha 300 évet visszautaztam volna az időben, csodálatos volt.
Aztán az út hamarosan egy a rómaiak által épített és még mindig jól járható szakaszon folytatódott.
Villatuerta után egy kis régi templom (St. Miguel kápolna) mellet megálltam ebédelni. Egy szép pihenőhely volt kialakítva asztalokkal, padokkal. Jött egy idős spanyol férfi megmetszeni a pihenő körüli olívafákat. Minden probléma nélkül odajött hozzám beszélgetni. Ez azért volt érdekes, mert ő csak spanyolul beszélt, én meg nem beszéltem spanyolul. De azért csak megértettük egymást.
Dél körül értem Estella-ba. Ez is szép város volt, de még korai lett volna megállni, így tovább indultam. Estella-t elhagyva egy üzemet láttam, ahol mindenféle rozsdamentes dolgok, csövek voltak, de hát ez engem nem hatott meg. Este tudtam meg, hogy egy borászat mellett haladtam el, és a csövekből lehet engedni egy adag bort. A borászat ezzel erősíti a zarándokokat. Hát ezt elbuktam.
A városban volt még egy érdekes „kalandom”. Az egyik garázsból kiszaladt egy kis kutya, és megugatott. Elkezdett szaladni előttem, egészen a következő kereszteződésig. Ott elindult balra, visszanézett rám, addig ugatott, amíg el nem indultam utána. Szaladt előttem az első jelig, aztán visszafordult és hazaszaladt. Mivel a kereszteződésben nem jelölték az irányt, biztos vagyok, hogy az utat mutatta meg.
Hamarosan rám tört a fáradság, kijött rajtam a az előző napi rohanás. Alig vártam, hogy odaérjek Villamayor de Monjardin-ba. Előtte még láttam egy régi épületet (ha minden igaz, ezt hívják a Mórok kútjának), de volt bent egy nő. Deréktól felfele látszott csak, láthatóan félpucéran leskelődött kifelé, melleit kezével takarva. Nem értettem a helyzetet, de nem is akartam odamenni, megzavarni, hogy esetleg megtudjam, mi az. A szálláson erről is kiokosodtam, valami rituális szerepe van a kőházban levő forrásnak. (Talán Coelho is ír róla a könyvében?)
A szállás, egy igazi zarándokszállás volt. Egy régi épület, előtte egy rozzant Lada Niva, ki-be járt rajta a szél, deszkalapokkal leválasztott WC és zuhanykabin. Természetesen csak hidegvízzel. Az úton először itt fordult elő, hogy nem kértek a szállásért pénzt. Kint volt egy persely, és fölé volt írva, hogy adomány (donativo).
Nem volt lehetőség kajakészítésre, vásárlásra, ezért bejelentkeztem itt is egy vacsorára, ami bőséges volt, jól esett, és még az Estella-ban kihagyott bort is sikerült bepótolni.
Vidám, fiatal társaság gyűlt össze, jópár német fiatal, akikkel együtt kezdtük az utat, de eddig csak némelyikükkel futottam össze egy szálláson. Este lámpaoltás előtt sikerült az időt vidáman, az út nehézségeit feledve eltölteni.

5. nap (máj. 3.)
Villamayor de Monjardin – Viana (30km)

Reggel indulás előtt terített asztal várt bennünket. Gyümölcs, keksz, lekvár, tea… stb. Sokakhoz képest elég későn indultam, hisz volt, aki már 4 órakor felkelt. Nekem így is bőven korán volt, hisz most is sötétben indultam.
Mikor kivilágosodott, rá kellett jönnöm, hogy napsütésre sem számíthatok. Igazából semmi érdekes nem történt velem ezen a szakaszon. Viana-ban a szállás egy nagyon régi épületben volt, 8 ágyas szobákban. Este már 9-en lettünk, mert több volt a zarándok, mint a hely. Lepakoltam, és gyorsan elmentem bevásárolni. Mivel itt is szieszta van, éppen zárásra értem oda. Rendesek voltak, még beinvitáltak. Gyorsan, kapkodva vásároltam ebédre. Gondoltam majd délután vacsorára és másnapra nyugodtan vásárolgatok. A kapkodásnak az lett a vége, hogy a csoki, amit vettem, cukormentes volt. Azt viszont meg kellett állapítani, hogy az árak kisebb helyeken kétszer olyan drágák, mint ebben városi üzletben. Mikor lementem ebédelni, a hűtőben volt néhány tányér étel, ebédről maradhatott. Egy darab papírra angolul is rá volt írva, hogy ebédről maradt, és bátran fogyasztható. Eleinte nem mertem elvenni, de hát miért ne fogadhatnék el én is másoktól olyat, amit jó szívvel adnak. Ebéd után kicsit kimentem a szabadba, „napozni”. Meleg egyáltalán nem volt, de legalább sütött a nap. Egy francia férfi már harmadik este odajön hozzám és elkezd velem beszélgetni. A baj az, hogy gyakorlatilag csak franciául tud. De azért elvoltunk egymással.

6. nap (máj. 4.)
Viana – Nájera (35km)

Kicsit tovább aludtam az eddigi szokásosnál, 6.20-kor indultam. Már világos volt, mikor az első igazi nagy városba, Logroño-ba érkeztem. A város egy kisebb záporral, és egy gyönyörű szivárvánnyal fogadott. A zápor végét egy fa árnyékában vártam ki, közben azért imádkoztam, hogy ússzam meg a napot eső nélkül. Valahogy a múltkori után nem hiányzott. A zápor hamarosan alábbhagyott, azonban az égre nézve nem sok esélyt láttam arra, hogy szárazon megússzam a mai napot. A városból kivezető út nagyon hosszú volt. A vége egy több kilométer hosszú aszfaltozott túra-bicikliút volt. Emberek százai voltak ott kora reggel, fiatalok idősek egyaránt. Reggeli túra gyanánt itt sportoltak. Az út végén volt egy pihenőpark. Itt megálltam, a fekete égbolt láttán nem mertem tovább kockáztatni. Ráadásul nagyon hideg is lett. A hátizsákomat és magamat is vízállóvá tettem, felvettem az eső-felszerelést. Kb. 10 perc múlva egy nagy víztározóhoz értem. Miközben a partján haladtam, felhők egy pillanat alatt eltűntek, felragyogott a nap, nem győztem lekapkodni magamról a felesleges ruhákat, olyan meleg lett. A szép idő kitartott egészen Najerra-ig. Navarrete előtt még láttam egy zarándokszállás romjait, talán a XIII. századból. Délután fél 4-kor értem a szállásra. Sokan vártak már a recepciónál, a sor vége az ajtón belül volt. Amikor betettem a hátizsákomat az ajtón, és magam is beléptem, pár másodperc múlva hatalmas zápor kerekedet. Nem győzték bekapkodni a kint száradó ruhákat. Aztán mire sorra kerültem, újra sütött a nap. Hát mit mondjak. Szerencsém volt!?
Itt nem akárhová fekhettem, számozott ágyak voltak, és mindenkit odakísértek a sajátjához. Mikor megkaptam a helyet lepakoltam, és természetesen a napi rutin szerint fürdés, mosás. A gyönyörű napsütésnek köszönhetően jó esélyem volt arra, hogy az úton először megszáradjanak a ruháim reggelre. Teregetés közben egy hölgyre lettem figyelmes, akinek a vállán egy vászon szatyor lógott magyar szöveggel. Bár háttal állt nekem, eleresztettem egy kérdést:
- Magyarországról jött? – gondoltam, ha mégsem, így nem is veszi észre a kérdést. De azonnal megfordult és válaszolt. Éppen vásárolni indult. Miután végeztem a teendőimmel, én is elindultam egy boltot keresni. Mindenképp valami komolyabbat akartam, mert másnap szombat, és még nem ismerem az itteni hétvégi nyitvatartásokat. Így két napra vásároltam. A boltban ismét találkoztam a hölggyel, együtt vásároltunk, sétáltunk haza. Mivel vettem egy zacskós levest és elég nagy adagnak tűnt, meghívtam egy vacsorára. (Legalábbis ami a leves részét illeti.) Elég sokat beszélgettünk. Úgy indult el, hogy nem tud idegen nyelveket, a lánya kísérte el Pamplonáig, és onnan indult gyalog. Ezt csak tanulságként írom le, aki igazán érzi a késztetést, az el tud, és el is fog indulni az úton. Mivel többet nem találkoztunk, innen is bízom benne, hogy szerencsésen eljutott Santiago-ig. Itt is találkoztam a német sráccal, Gerrittel. Beszélgettünk, illetve egy fényképet is készítettünk egymásról.

7. nap (máj. 5.)
Nájera – Grañon (28km)

Ma is korán ébredtem, ébresztettek. 6-kor, teljes sötétségben indultam. Bár nagyon korán kelek, így viszont sokszor tudok gyönyörködni a napkeltékben. Érdekes, hogy erre otthon sosincs időm. Miért?
A tegnapi „nagy” bevásárlás miatt a zsákom nagyon nehéz volt, folyamatosan fájt tőle a vállam. 11-kor Santo Domingoban megálltam, ebédeltem, pihentettem a vállaimat. Leült mellém a padra egy másik zarándok, ő is pihent, és a térdein igazgatta a térdrögzítőket. A városból kiérve nagyon erős, hideg szél fújt, hiába vettem fel a dzsekimet, mégis fáztam. Elhagytam egy házaspár zarándokot, akik egy pár hónapos kis babával voltak úton. Messziről visszanézve láttam, beülnek egy taxiba, és így folytatják az útjukat.
Nem csak hideg szél fújt, de időnként az eső is csöpögött. Grañonba érve még gondolkodtam a továbbhaladáson, de szerencsémre az eső bezavart az ottani szállásra. Nagyon szép, barátságos, igazi zarándokoknak való hely volt. Egy középkori templom oldalához hozzáépített szárny, közvetlen átjárással a templomba. A szokásos napi teendők után nekiálltam enni, mert éhes volta. A gondokné szólt, hogy ne egyek, mert készítenek vacsorát nekünk. Mondtam ne aggódjon, számíthat rám a vacsoránál is, de most nagyon éhes vagyok, kell valamit ennem. Erre megkinált egy pohár vörösborral. Evés után átmentem a szemközti bárba (kocsma), mert csak ott volt pecsét az útlevélbe, a szálláson nem. Már jöttem volna el, amikor észrevettem, hogy Gerrit, akivel gyakorlatilag mindennap találkoztam, ott sörözget egymagában az egyik asztalnál. Nem hagyhattam, hogy egyedül üldögéljen ott, gyorsan vettem mindkettőnknek egy-egy üveg sört, és leültem mellé. Aztán amíg megittuk a sört, meg talán még egyet, megvitattuk, mi végről vagyunk mi itt, hogy kerültünk ide.
A zarándokoknak majd' mindenhol van esténként mise, én nem szoktam elmenni. Itt mégis kivételt tettem, valamiért késztetést éreztem, hogy elmenjek. A miséből semmit nem értettem, de a végén a pap kihívta a zarándokokat a padsorok elejére, és több nyelven egy rövid beszédet mondott. A lényege ez volt:
Először magunkat kell megismerni az úton, aztán a velünk együtt zarándokló többi embert. És az út végén megtaláljuk Istent.
Mire visszaértünk a miséről, meg volt terítve vacsorára. Nagyon finom, meleg hangulatú vacsora volt. Utána visszahívtak bennünket a templomba, pontosabban a kórusba. Itt sok száz éves, zarándokoknak készült székekre ültünk, és egy emlékezetes szertaráson estünk át, ami egy többnyelvű imával kezdődött.
Itt is találkoztam egy magyarral, egy fiatal lánnyal. Este egy kicsit beszélgettünk, de fáradt voltam, így hamar aludni tértem.
A tegnapi nagybevásárlásnak nem sok értelme volt, mert bár szombat volt, mégis nyitva voltak az élelmiszerboltok a legtöbb helyen. Hiába no, a zarándokokból élnek, és nekik is kell a bevétel.

8. nap (máj. 6.)
Grañon – Villafranca Montes de Oca (31km)

7 óra előtt nem sokkal indultam. Hamarosan utolért egy német, Andreas. Pár szót váltottunk, aztán felvettem a ritmusát. Néha beszélgettünk, már nekem is szükségem volt egy kis társaságra. Bolerado-ban megálltunk reggelizni. Én hamarosan indultam, igazából meg sem akartam állni. Andreas ajánlkozott, hogy jönne velem. Mondtam részemről ok, de lassítson le, mert én nem bírom a nagy rohanást. Ráállt az alkura, együtt mentünk az aznapi szállásig, Villafranca-ba. A szállás egy főút mellett volt, forgalmas parkoló szomszédságában. Szerencsére nem zavart a pihenésben. A napi rutin után végre ki tudtam egy kicsit ülni a napra, felmelegedni. Párizs óta nem volt ilyen jó idő. Kint süttettem magam amíg le nem hűlt a levegő.

9. nap (máj. 7.)
Villafranca Montes de Oca – Burgos (39km)

Andreas javaslatára ma is együtt indultunk. Egy darabig együtt haladtunk, jókat beszélgettünk, nekem is jól esett. Aztán mikor beértünk Atapuerca-ba, ő úgy döntött itt tart egy nap pihenőt. A település mellett ősemberek nyomára, maradványaira bukkantak régészek, és erre építettek egy élményparkot. Na ezt akarta megnézni Andreas. Így én egyedül mentem tovább. A falu után hamarosan felértem egy hegytetőre. Itt láttam egy kövekből kirakott hatalmas spirált, amit valószínnűleg zarándokok építettek hónapok, talán évek óta. Én is raktam hozzá pár követ. A hegytető másik széléről megláttam Burgos-t, és nagyon megörültem, hogy milyen közel van. Kár volt. Nem volt az olyan közel, ráadásul nem is egyenesen vezetett az út, volt egy kis kitérő. A város előtt egy kis faluban egy padra ültem le ebédelni. Épp egy kis kutyát etettem az ebéd vége felé, amikor látom ám, hogy Andreas berobog. Ő is leült mellém, evett pár falatot, közben elmesélte, hogy aznap pont zárva van a park amit meg akart látogatni. Így hát továbbindult. Burgos határáig együtt mentünk. Mivel fájt mindkét térde (mindennap térdrögzítőben láttam, mióta először találkoztunk Santo Domingo-ban) a város határában felszállt egy buszra, így utazta végig a várost. Én végig gyalogoltam. Több kilométer hosszan kellet mennem egy ipari, kereskedelmi övezetben egy forgalmas, 4 sávos út mellett. Nagyon fárasztó volt.
Egyik kereszteződésben utolért egy svájci öregúr. Mint elmesélte, ő Genfből indult gyalog. Tavasszal, ősszel 2-2 hetet tölt az úton, aztán hazamegy. Most is a tavaszi 2 hetét fejezte be, ő már a pályaudvar felé fog menni, nem a szállásra. Hamarosan el is váltunk. A belvárosban egy nagy áruházban bevásároltam. Kellett vennem egy papucsot, mert az otthoni annyira tönkrement, hogy csak csoszogni tudtam benne. Hatalmas áruház volt, legalább fél óra volt mire mindent megtaláltam. Aztán tovább a szállásra.A szállás közelében jött velem szembe Andreas, rövidnadrágban, térdrögzítő nélkül, ment bevásárolni. A szálláson egy zsúfolt terembe kerültem. Mire visszaértem a fürdésből, eltűnt a cuccom. Kicsit megijedtem, a portán megnyugtattak, véletlenül két embernek adtak ki egy ágyat. Így engem elköltöztettek egy másik terembe. Szerencsére ez sokkal barátságosabb volt, mint az előző.
Kis pihenő után besétáltam a városba, gyönyörködni az épületekben, szökőkutakban, parkokban. Egy hátránya volt, hogy még 3-4 km-t beletettem a lábaimba. De megérte a fáradtságot, gyönyörű volt a város. Egyedül a platánfasor nem tetszet. Folyamatosan metszették őket, és így lomb nélkül úgy néztek ki, mint csonkolt kezű óriások. Így én inkább a szép parkokra, szökőkutakra emlékezem.

10. nap (máj. 8.)
Burgos – Castrojeriz (40km)

Már 5 óra körül felébredtem néhány francia zajongására, visszaaludni nem tudtam, így még teljes sötétségben elhagytam Burgos-t. Nagyon fáradt voltam, hisz előző nap a városnézéssel együtt majd 45 km-t gyalogoltam. A térdem is megfájdult, nem értettem miért. A városból elég nehéz volt kitalálni, frissen épített, nem mindenhol tökéletesen jelölt területen vezetett ki az út.
Ahogyan világosodni kezdett, leszállt a köd, a ruhám ra is vastagon kicsapódott.. Tardajos-ba érve már legszívesebben megpihentem volna, de túlságosan fáztam hozzá. Aztán utolért Andreas, de nem sokat beszélgettünk. Hamarosan megállt reggelizni, én tovább mentem. Hornillos del Camino-ba érve lerogytam egy padra, én is ettem egy szendvicset, és elhatároztam, hogy nem megyek tovább. A szállás még nem volt nyitva, hisz még dél sem volt. Egy férfi takarította a teret, segítettem neki a padokat odébbmozgatni, aztán bóbiskoltam egyet (legalább egy órát) a már melegen tűző napon. Andreas megint berobogott rövidnadrágra vetkőzve. Láttam, hogy nem viseli a térdrögzítőit. Kérdésemre válaszolva mondta, hogy elmút a térdfájása, nincs rá szüksége. Elmeséltem neki, hogy milyen fáradt vagyok, és hogy nincs kedvem továbbmenni. Így aztán ő továbbment, nem is találkoztunk többet.
Amíg pihengetem a napon, úgy éreztem visszatért az erőm, hát fogtam magam, és elindultam. Gondoltam, hogy Hontanas-ig még el tudok menni, az kb. 10 km. Hontanas-ba érve leültem egy útszéli székre, és megettem a maradék szendvicsemet. Érdekes, hogy minden faluban volt kirakva számunkra valami ülőalkalmatosság. Mivel semmi fáradtságot nem éreztem, megcéloztam Castrojerz-t. Ezen a vidéken már nagyon meleg volt, itt volt egy déli oldal, ahol minden növény ki volt égve. Hiába próbáltak meg fákat ültetni, mind kiszáradt.
San Anton után utolértem két németből és egy spanyolból álló társaságot. Mivel angolul beszélgettek, hozzájuk csapódtam. Castrojeriz-be érve kicsit keresgélni kellett a szállást, de a spanyol srác segítségével megtaláltuk. A bökkenő az volt, hogy addigra tele volt már. De azt mondták ne aggódjunk, odébb van még egy sokkal nagyobb, ott biztosan találunk heEgészen addig nem aggódtunk, amíg oda nem értünk a következőhöz. Mivel ide már kitették a megtelt táblát, így mégiscsak elkezdtünk aggódni egy kicsit. De itt is megnyugtattak, hogy van még egy szállás, menjünk csak oda. És valóban, a 20 helyből volt még 5 hely.
A szokásos dolgok végeztével kiültem a kertbe napozni, igazán meleg volt. Hallgattam a németeket, ők egy nappal előttem jártaz elején, így ők akkor hagyták el Puente la Reina-t, amikor én Pamplona-t. Mivel ott ők magasabban mentek, így ők szakadó hóesésben, mendtek, az erős szél is hordta a havat.

11. nap (máj. 9.)
Castrojeriz – Villacázar de Sirga (38km)

Kivételesen sokáig lustálkodtam, "csak" 7 órakor indultam. Ma reggel figyeltem fel először rá, hogy reggelente milyen érdekes az árnyékom. Ez így valószínűleg furán hangzik, én mégis rácsodálkoztam, még néhány fényképet is készítettem róla.
Castrojariz után egy gerincen átkelve egy zöldebb világ tárult elém. Valószínüleg erre többlehetett a csapadék is, illetve többször találkoztam öntözőcsatornákkal. Ezekből egy szélesebb vezetett el Frómista-ig. Itt egy olyan gáton kellett átkelni, amelynek minden eresztékén szivárgott a víz. Ráadásul az út is elég köves volt, megviselte a lábaimat.
A szállás Villacázar-ban két teremből állt, a házigazda az elsőbe kisért, de mire lepakoltam volna, átcibált a másik, még üresen álló terembe, és hamarosan hozott még két német 20 év körüli srácot. Nagyon kényelmesen voltunk, más nem is került hozzánk.
Fürdés után együtt mentünk vásárolni. Hazafelé a téren volt egy szobor egy híres zarándokról. El idétlenkedtünk vele, egymást is lefényképeztük a szoborral. Mivel egyikőjük szeretett főzni, így az ő irányításával készült a vacsora. Az egyik srác elmesélte, hogy nemrég gyógyult hosszantartó súlyos betegségéből. Az útra igazából azért jött, hogy környezetének megmutassa, mér képes önállóan élni, nem kell már aggódni érte, megállja a helyét az életben.
Aztán még vacsora után egy jót beszélgettünk. Egy kicsit jól esett, hogy visszafiatalodhattam közéjük, és újra megtapasztalhattam a felhőtlen fiatalságot. Talán nem kellene ennyire megkomolyodnia az embernek? Egy kicsit több vidámság, egy kicsit több szeretet, és az élet is boldogabb.
Szerencsére reggel nem keltem korán, mert fél 11-ig fent voltunk.

12. nap (máj. 10.)
Villacázar de Sirga – San Nicolás del Reál Camino (40km)

Ez a nap elég húzós volt. Carrión de Los Condes után 20 km hosszan nincs egy szem árnyék az út mellett. Egy 12 km-es részen semmi sincs. Van két pihenőhely, de ivóvíz az nincs. Az út is durva nagy kövekből állt, még így, stabil bakancsban is megviselte a bokámat.
Persze a vállalkozó szellemű környékbeliek az út mellett szendvicseket, inniválót árultak. Én inkább próbáltam erőmet, ellátmányomat úgy beosztani, hogy a nagy melegben se okozzon ez problémát. De azért a 12 km-es szakasz után rámfért egy kis pihenés Calzadilla-ban, mielőtt továbbindultam volna. Aztán délután egy érdekes büfé előtt haladtam el. A neve The Secret's Garden ( A titkok kertje). Nem volt ott senki, csak egy becsületkassza és sok-sok enni-innivaló.
Az itteni falvakban egyre többször találkoztam föld alatti házakkal.
A szállásom az első (és egyben utolsó) privát szállás volt, de így sem volt nagyon drága, 10 Euro. A nagyobb baj az, hogy nem volt a faluban bolt, így nem tudtam másnapra bevásárolni. Bíztam benne, hogy másnap a következő városban sikerülni fog. Az étteremben volt egy tábla (sörreklám), ami szerint még 369 km van vissza. Eszerint Santiago-ig megvan az út fele.
Napok óta (majdnem az út elején kezdődött!) törte már a bakancs a bal lábam kisujját. Most este esett le, hogy tán kellene valamit tenni ellene. Még lefekvés előtt levágtam a körmöm, és megkértem, hogy többet ne fájjon. Nagyon korán elmentem aludni, elfáradtam.

13. nap (máj. 11.)
San Nicolás del Reál Camino – Reliegos (38km)

A tegnapi negyvenes és a rossz út eléggé megviselt, mindenem sajgott. Sahagún-ba érve egy boltot sem találtam nyitva, így megettem a maradék két müzzlimet és bíztam a következő faluban. Még reggel az út mellett haladva egy teherautó sofőrje rámdudált, majd mikor felkaptam a fejem, barátságosan integetett. Természetesen boldogan visszaintegettem. Nagyon jól esett, főleg, hogy nem az első eset volt. Úgy látszik, errefelé kedvelnek bennünket.
A lábujjam egyáltalán nem fájt, eleinte szinte furcsállottam. De nagyon jó érzés volt.
Sahagún után végig platánfákat ültettek az út mellé. Pár év múlva már nem kell a tűző napon menni, lesz ami árnyékot tartson.
A mai napot El Burgo Ranerosig terveztem, mert a köves út még éreztette a hatását, meg pár nappal ezelőtt a térdem is fájt, és nem akartam magamnak bajt. A szállás nyitásáig azonban még több, mint két órát kellett volna várni az ebéd, és a pihenő után. Úgy döntöttem elindulok, és ha város határáig valamelyik tagomban fájdalmat érzek, akkor visszafordulok. Még 2-2,5 órás út várt így rám. De nem kellett visszafordulnom. Nem is fájdult meg a szállásig semmim, pedig elég sokat kellett aszfalton menni, talán még egy darabig autópályán is.
Északon napok óta láttam magas hegyeket, néha a magasabbja havas volt. Abban bíztam, hogy egyszer csak elfogynak. De egyre inkább úgy tűnt, hogy mielőtt eltűnik, át is kell kelni rajta. Délután nyugaton már látszott a vége. Meg az is, hogy az ég egyre felhősebb.
Reliegos elég kis település volt, zsúfolt szállással. Bejelentkezés után próbáltam szabad ágyat keresni. Bár egyik ágy olyan volt, mint a másik, mindegyik emeleten volt, mégis a negyedik ágynál kötöttem ki, mire lepakoltam.
Épp csak a hálózsákomat tettem az ágyra, hogy lefoglaljam, máris egy női hangot hallottam mögöttem, egyre sürgetőbben, németül. Hátranéztem, hát látom, hozzám beszél, engem kér, hogy figyeljek már rá. Azt kérdezgette tőlem, mit csináljon a talpán levő tenyérnyi vízhólyagjával. És meg is mutatta. Majdnem hanyattestem, olyan csúnya volt. Napok óta leragasztotta olyan sebtapasszal, ami teljesen lezárta azt a részt. Én a szokásosat javasoltam neki, tűbe fehércérna, át a hólyagon úgy, hogy mindkét végén kilógjon a cérna. És még azt, hogy semmiképp se ragassza le, hagyja kiszáradni, meg hogy egy napot pihentesse. Összesúgott a barátnőjével, és azt válaszolta, hogy jó, ezt fogja csinálni. Erre egy spanyol, aki végig a szavamba akart vágni, most le akarta beszélni róla, mindenáron újra le akarta ragasztani, nehogy elfertőződjön. De nem ment neki. Aztán elkezdte másnapra szervezni a taxit, hogy azért haladjon is, meg ne is kelljen gyalogolnia.

14. nap (máj. 12.)
Religios – Virgen del Camino (33km)

Ma reggel is korán indultam. Hogy ne zavarjak senkit, a konyhában húztam fel a bakancsomat. Már sokan fenn voltak, reggeliztek, kávézgattak. Egy amerikai nő kérdezte, hogy nem jöhetne-e velem addig, amíg ki nem világosodik, mert fél, hogy a sötétben eltéved. Természetesen beleegyeztem. Pár km után beértünk Mansilla de las Mulas-be, ő le is állt pihenni, meg ismerősökkel is találkozott. Én meg haladtam tovább. A tegnap esti felhőknek szerencsére nyoma sem volt, hétágra sütött a nap.
Később éreztem, hogy valami nem stimmel a jobb sarkammal. Leon-ba beérkezve megnéztem. Hát én sem úsztam meg vízhólyag nélkül. Bíztam benne, hogy ez az utolsó. Leon (is) nagyon szép város, bár a bevezető út elég kacifántos még egy két helyen. A belvárosba érve focidrukkerek nyomában haladtam, és mivel választásokra készültek, mindenhol hangosbeszélőkből buzdították a népet. Rájöttem, hogy mennyire elszoktam a nyüzsgéstől, szinte menekültem a városból. Még a dómot se nagyon néztem meg, pedig gyönyörű volt. A téren kicsit körbejártam, pár képet csináltam, és indultam tovább. Itthon néztem meg egy műholdképen, hogy a dóm alaprajza gyakorlatilag egy keresztet ad ki. Aztán ahogy elkezdtem nézegetni, rájöttem, hogy fentről nézve, ez teljesen "szokványos" elrendezés, csak még én nem jöttem rá. És legfeljebb nem olyan szépen rajzolódik ki, , mint a leon-i, vagy a burgos-i.
Egy boltban bevásároltam. Az ebédemet is itt vettem meg egy padön üldögélve. Bbőséges vacsorára készültem, és a másnapi útra is felkészültem. A hátizsákom így elég nehéz lett, a visszalevő kb. 6 km-en húzta rendesen a vállamat.
Elég korán, délután kettőkor értem a szállásra. Egy nemrég felújított épület volt, új bútorokkal, szép fürdőkkel, modern konyhával. A szobák 20 férőhelyesek voltak, mivel ilyen korán értem, kivételesen találtam szabad alsó ágyat. A délutánt lustálkodással, pihenéssel töltöttem.
Egy hibája volt csak a szállásnak, de erre csak akkor jöttem rá, amikor megszomjaztam. Az összes csaból melegvíz folyt. Szerencsére az udvaron találtam egy kerti csapot, abból fel tudtam tölteni az üvegemet.

15. nap (máj. 13.)
Virgen del Camino – Astorga (45km)

Reggel kicsit nehezen ébredtem, úgy látszik egyfajta holtpontom volt itt. Később is indultam a szokásosnál. (De azért ez is 7 óra előtt volt.) A vízvételi problémák miatt kevés vizzel indultam. Sajnos útközben sem találtam vízcsapot. Villadangos del Páramo-ban leültem egy padra egy korai ebédre. Egy csap is volt a közelben, de olyan rossz ízét éreztem a víznek, hogy nem bírtam inni belőle, még az üvegemet sem töltöttem fel, bízva, hogy a következő faluban találok vizet. Tettem ezt annak ellenére, hogy a víz hiánya miatt nagyon szomjas voltam, és meleg is volt. A következő faluban sem volt csap. Ráadásul az út kivitt az országút mellé, ahol szemernyi árnyék sem volt.
Ekkor engedtem el egy nagy fohászt, hogy most már tényleg szeretnék valami innivalót, mert szenvedtem a szomjúságtól.
Aztán 5-10 perc után az ösvény szélén láttam egy gyümölcsleves dobozt. Gondoltam, eldobták, miután kiürült, de ezért csak belerúgtam egyet. Tele volt.
- Hát ezt valaki elhagyta - és mentem tovább. Mígnem pár lépés után rájöttem, hogy nagyon szomjas vagyok, és innivaló után sóvárogtam, ezt kértem nem rég. Gyorsan visszafordultam, felvettem a multivitaminokkal teli gyümölcslevet, és megittam. Majdnem otthagytam, pedig ezért fohászkodtam.
Hospital de Orbigo-ba érve aztán találtam vízcsapot. A városnak van egy szép, hosszú hídja, ami mellett egy mezőn lovagi tornákat is szoktak rendezni. Sajnos lekéstem róla, már bontották a díszletet. Valószínüleg előző nap fejeződött be a rendezvény. Aztán a híd után leültem pihenni, és azt terveztem, hogy mára elég is lesz, nem volt kedvem még 18 km-t gyalogolni, bár elég korán volt. Miközben pihentem, megérkezett két kanadai, egy fiatal srác, meg egy idősebb úr. Már tegnap este beszélgettem a fiúval, most is szóba elegyedtünk. A végén rábeszéltek, hogy induljak velük. Irtózatos iramot mentek, nem tudom hova siettek. A fiú lába nem volt tökéletes, útközben el is esett. Mondtam nekik, hogy lassítsanak, tönkreteszik magukat, nem hallgattak rám, rohantak tovább. Aztán egy idő után úgy döntöttem, én nem rohanok, ráérek lassabban is. Astorga előtt 4-5 km-rel szépen elkezdtem lemaradozni. Lassan elkezdett az ég is beborulni, egyre hűvösebbre fordult az idő. A távolban itt-ott lehetett látni kisebb záporokat.
Nem messze a szállástól. a lépcsőn felfelé haladva az egyik hátizsákon egy kokárdát láttam lobogni a szélben. Végre találkozom megint magyarokkal. Örömmel üdvözöltük egymást. Együtt mentünk be a szállásra, egy kastélyszerű épületbe. A kanadaiak ott voltak előttünk, a hosszú sor miatt nem kerültek még sorra. Ezért aztán érdemes volt sietni!
A kanadaiak után a hölgyeket kisérték fel a szállásra. Nem értettem, miért kell mindenkit kisérgetni, egészen addig, amíg sorra nem kerültem. Az épület olyan volt, mint egy labirintus. Négy ágyas szobák voltak, mikor felértem, láttam, hogy a 3 hölgyhöz szállásoltak el. Nagyon aranyosak voltak, sokat beszélgettünk. Hívtak, hogy menjek velük pizzázni, de a tegnapi vásárlás túl jól sikerült, a zsákom még mindig túlsúlyos volt. Inkább a készleteimet apasztottam. Itt vettem észre, hogy még otthonról is van egy májkrémem.
Vacsora után elkezdtem nézegetni egy útikönyvet az útról, amit az egyik hölgy hagyott ott nekem. Nem nagyon tetszett, nem is akartam megismerni, hogy mi vár még rám, így nem is olvasgattam bele. De olyan jó idézetek voltak benne, gondoltam azokat kiírom. Ahogy pörgettem a könyvet fejezetről fejezetre, két szó kivilágított a pörgő lapokról. Lovagvár és Pomferrada. Gondoltam, ha már gy alakult, akkor Pomferrada nevét megjegyzem magamnak.
Mire megjöttek, én már ágyban voltam, bár nem volt késő. Mivel ők is fáradtak voltak, az egyik hölgy megjegyezte:
-Na, ma este a tyúkokkal fekszünk! - Mire a másik rákontrázott:
-Nem, ma este az István fekszik a tyúkokkal! - Poénnak persze jó volt, jót nevettünk.
Aztán még megvitattuk, miért is vagyunk itt, meg egyebeket. Ők mondták a zokniváltós tippet is vízhólyag ellen. Jó volt kicsit magyarok közt lenni.
Ha eddig még nem mondtam volna, az összes szállás az úton koedukált volt.

16. nap (máj. 14.)
Astorga – El Acebo (37km)

Miután elbúcsúztunk egymástól, kb fél 7-kor indultam. Az épület előtt érdekes zarándokokat láttam. Rendeltek egy taxit, és az összes cuccukat pakolták be a csomagtartójába. csak egy kis pakkot hagytak maguknál, a napi elemózsiával. A többit pedig előreküldték a szállásra. Az utat Foncebadón-ig terveztem, hogy aztán másnap érhessek a Hősök Keresztjéhez. (Vaskereszt)
Astrorgában reggel nagyon hideg volt, az egyik hőmérő 4°C-t mutatott. Annyira remegett a kezem, hogy az itt készült képek közül egy sem sikerült. Az első faluban, Murias de Rechivaldo-ban épp egy lószállító hajtott el a zarándokszállás elől. Gondolom, valaki innen indult neki lóháton. Aztán Sta. Catalina de Somoza előtt egy idős bácsi állított le, hogy vegyek nála valamit. Mivel nem akartam, még elmagyarázta, hogy hova térjek be reggelizni, meg hogy ott nagyon jó a kávé. Az egész falu tele volt üzletekkel. Ők már meglátták a lehetőségeket a zarándokútban.
Az úton egyre többször fordult elő kövekből kirakott útjelző. A nem túl távolban megjelent egy havas hegy, aztán még egy és egyre több havat láttam. Az idő változó volt, hol szemerkélt az eső, hol sütött a nap. Aztán elindult az út felfelé, így a hideg miatt egyre kevésbé fáztam. Az út környéke közel-távol tele volt virágzó bokrokkal, fehér, sárga, lila színekben pompáztak.
Jól haladtam, időnként kitisztult ég, fáradt sem voltam, így Foncebadónhoz közeledve egyre inkább úgy gondoltam, hogy elmegyek a Keresztig, és aztán az utánna kb 3 km-re levő Molinaseca-ban levő szállásig.
A Hősök Keresztje a zarándokok számára egy fontos lehetőség. Sokan hoznak otthonról egy egy követ, ami a lelki terheiket szimbolizálja. Itt ennél a keresztnél a kővel együtt ezeket a terheket is lerakhatjuk. Persze ez is olyan mint az élet. Ha akarjuk fél életünkön kersztül cipelhetjük ezeket a nyomasztó terheket. De letehetjük már előbb, akár az út elején is. Így nem nyomja úgy és olyan sokáig a vállunkat.
Én ez utóbbit választottam.
Nagyon sok követ, képet, egyéb tárgyat láttam az oszlop tövében, illetve magán az oszlopon is. Látszik, hogy sokan élnek a lehetőséggel.
Rövid idő után folytattam az utamat a hegyek között, és hamarosan beértem Manjarinba. Hát egyszerűen fogalmazva ez egy kihalt település volt. Amikor megláttam a szállást, egy pillanat alatt döntöttem, bármi is lesz, itt én nem éjszakázom. Kívülről úgy nézett ki, hogy bármelyik pillanatban összedőlhet. Inkább még megyek plusz 8 km-t, még akkor is, ha későn érek El Acebo-ba. Pár km megtétele után elkezdett esni a hó. Májusban úgysem sétáltam még havazásban. De azért kicsit megijedtem, mert a levegő is nagyon lehűlt, és a környező hegyek is havasak voltak. Kb 20 percig hóesésben haladtam, aztán ahogyan mentem lefelé, átváltott esőre. De szerencsére egy idő után az is elállt. El Acabo-ba érve nem találtam az egyetlen magánszállást, amit vártam, kerestem. Már szinte kiértem a faluból. Éppen kezdtem volna félni, mert ráadásul termtet lelket sem láttam, amikor beljebb megláttam egy új albergue-t. Ma már tudom, hogy nem véletlenül gyalogoltam el idáig, pedig még egy papír sem jelezte létezését, nem rég adták át. Nagyon megörültem neki, a falu egyházi közössége tartotta fenn a számunkra. Bent egy aranyos öregúr fogadott, nagyon sokat beszélt nekem, de semmit nem értettem belőle. Azt láttam, hogy itt sem kell fizetni, csak majd "donativo" dobhatunk pénzt a ládába.
Jó meleg vízben lefürödtem, kimentem az udvarra mosni. Mikor végeztem vele, irány a bolt. Nagyon szép szalonnát láttam, úgy döntöttem, szalonnástojás lesz a vacsorám. Vettem még hozzá 5 tojást, savanyúság helyett paradicsomot, az előző nagybevásárlásból maradt egy barackkonzervem. Mikor vosszaértem, elkezdett szakadni az eső, a szél lefújta a szárítóról a ruháim egy részét. Újra ki kellet öblítenem őket. Most már biztos volt, hogy reggelig nem száradnak meg. De ami fontos volt, hogy a vacsora nagyon finom lett, kicsit idézte a hazai ízeket és sikerült igazán jóllaknom. Ha jól emlékezem, a házigazdánk még egy pohár vörösborral is megvendégelt. Mivel nagyon hideg volt, gyorsan bebújtam a hálózsákba, és igyekeztem mindent magamra teríteni. Azt hiszem, hogy ez volt a leghidegebb éjszakám az úton. Köszönhető volt a tetőtér nem túl jó szigetelésének is.

17. nap (máj. 15.)
El Acebo – Cacabelos (31km)

Éjszaka többször is arra ébredtem, hogy fázom, pedig a fejem búbjáig betakaróztam. Reggel minden ruhám nedves volt még, így kellett beraknom a hátizsákba. Mikor már húztam volna a cipőmet, szólt a házigazdánk, hogy ne siessek már, egy kis reggelivel vár. Ittem egy kis gyümölcslevet, meg elmajszoltam valamit még. Mikor elkezdtem készülődni, a vendéglátónk végig követett, figyelte minden mozdulatomat, mikor húztam a bakancsomat. Mikor a zsákomat vettem fel a hátamra odalépett, és segített. Kifelé menet jött mellettem, felhívta a figyelmemet a Pomferrada-ban levő "yocamino" kiállításra. Mint egy igazi hírvivő. Aztán kint elővette a fényképezőgépét, és megkért, hogy lefényképezhessen. Így már természetesen érthető volt, hogy miért követett. Mikor megvolt a fényképezés, átöleltük egymást, mindegyikünk a saját nyelvén elbúcsúzott, aztán a vendéglátóm utamra bocsájtott. a felkelő nap már messze lent a völgyben talált. Az út egészen Molinaseca-ig nagyon meredek volt. Itt láttam egy zarándokszállást, ahol az ágyak jelentős része a szabadban, de tető alatt volt. Az elmúlt éjszakát nem szerettem volna itt tölteni, még akkor sem, ha esetleg nem volt olyan hideg, mint jó pár száz méterrel magasabban. Mielőtt kiértem volna a városból, leültem egy napsütötte padra melegedni, és megreggelizni. A tegnapi rossz időnek szerencsére nyoma sem volt. Aztán irány Ponferrada. Ahogy közeledtem a városhoz, egyre pocsékábbul éreztem magam. Hamarosan megláttam a várost, ékszerével a várral. Gyönyörű volt.
Mégis mintha abroncs szorította volna a melkkasomat, levegőt alig kaptam, mindkét kézfejem tele lett égési hólyagokkal, erő alig volt a lábaimban. Csak vánszorogtam előre. Ponferrádában egy szépen felújított középkori hídon vezetett át az út. Le akartam fényképezni, ez csak harmadikra sikerült. Aztán egy helyen jobbra kanyarodtam, ahol balra kellett volna. Nem igazán értettem, hogy mi történik velem. Aztán egyszer csak ott álltam a vár mellet egy téren, a kiállítás bejárata előtt. És amikor eldöntöttem, hogy mégis csak bemegyek, mintha kezdtem volna magam jobban érezni. És tényleg, a megoldás odabent volt.
Odamentem a bejárathoz egy férfi határozottan megkérdezte, hogy ... illetve nem is értettem, mit kérdezett, mert spanyolul beszélt. Se mondtam, szeretném megnézni a kiállítást. Elküldött egy közeli irodába, hogy tegyem le a zsákomat ott, azzal nem mehetek be. Ott adtak egy kis számot, amivel jelentkezhetek később aa batyumért. Amikor kértem a belépőt mondták nincs, ingyenes a kiállítás. Nagyon szép volt, két templomot kötöttek össze egy hosszó folyosóval. Ezekben volt kiállítva nagyon sok szép régi műalkotás, ami valamilyen módon kapcsolódik Szent Jakab útjához.
Számomra volt egy érdekes festmény, ha jól emlékszem, a XIV. századból, és az utolsó vacsorát ábrázolta. Jézust 12 alak veszi körül, az apostolok. Azonban az egyik alaknak gyönyörű vörösesszőke haja volt, vonásai nagyon finomak, ruhája halványkék, ahogy Máriát szokták ábrázolni. És ez a valaki a fejét Jézus combjára hajtva nézett a festőre, illetve a festményt szemlélőre.
A kiállítás végére teljesen megnyugodtam, visszatért az erőm is. Miután kiváltottam a zsákomat, már egészen felszabadultan folytattam az utam. A városból kiérve egy kerítés szélére leülve megpihentem, és megebédeltem. Felhólyagosodott kezeimet nézve viszont egy kicsit kétségbeestem. Camponaraya-ban akartam rá krémet venni, de zárva volt a gyógyszertár így szieszta idején. Először arra gondoltam, hogy megvárom, és leültem a buszmegállóban egy árnyékos padra, de egy idő után lelket vertem magamba, és elindultam aznapi célom felé, Cacabelos-ba.
Mivel a városba beérve elhaladtam egy gyógyszertár előtt, és az nyitva volt, így bementem. Vettem egy krémet a kezemre, de aztán talán kétszer, ha használtam. Itthon dobtam ki a majdnem tele tubust, bár az égés nyomai még itthon is láttszottak.
A szállás két személyes fülkékből állt, már a másik hely foglalt volt, mire beértem. A hálótársam éppen fürdött, amikor megérkezett, hosszas angol nyelvű beszélgetés után kiderült, mind a ketten magyarok vagyunk, őt Miklósnak hívják. Innen sokkal oldottabb volt a hangulat. Mikor mentem vásárolni, láttam két lovas zarándokot, akik szerettek volna itt megpihenni, de nem fogadtak ezen a szálláson lovasokat.
A vacsoránál összefutottunk még 3 magyarral, így egész otthonos volt a hangulat.

A tegnap esti hosszúra nyúlt beszélgetés megtette a hatását, ma csak háromnegyed 7 -kor indultam, a többieket otthagyva, egyedül. Az út hegyesről dombosra váltott Villafranca del Bierzo-ig, és erre újra sok szőlőt találni.
Villafranca-ban megreggeliztem egy téren, egy pálmafa árnyékában. Itt kétfelé válik az út, majdnem a hosszabbat választottam, De szerencsére időben észrevettem, és a Rio Burbia felett átívelő hídon átérve megkezdtem egy újabb hegyen való átkelést. A mai napot La Faba-ig terveztem, és mivel az utolsó 4 km nagyon meredek elég is volt ennyi. Ezen a távon a szintkülönbség kb 1200m, nem volt kevés. Még akkor is, ha a következő szállás csak kb 3km-re volt. La Faba-ban egy a németek által üzemeltetett és szépen felújított szállás van. A kilátás gyönyörű a környező hegyekre. A szállást önkéntes nyugdíjasok viszik 3 hónapos váltásokban, de a mostaniak kb 4 hónapja voltak ott, mert nem nagyon volt jelentkező. Belépve láttam egy plakátot, amelyen több nyelven üdvözölték az érkezőket. Örömmel vettem, hogy magyarul is ott volt: Szeretettel üdvözlünk
Már kevesebb, mint 200km (~160) van hátra, eddig ~630km-t tettem meg. Ahogy számoltam, még 5-6 nap lehet vissza Santiago-ig. Itt már felmerült bennem a gondolat, hogy esetleg el kellene menni Fisterra-ig.

Reggel 6 óra előtt kedves német zarándoktársaim hangos ébresztőjére keltem. Már kicsit nehezebb a korai kelés, mint az elején, de még mindig megy. Így legalább megnézhettem a napfelkeltét a hegyekben is. Az út O Cebreiro-ig folyamatosan emelkedett, néhol fárasztóan meredek volt. O Cebreiro azért is érdekes volt, mert Leon tartományból itt léptünk át Galícia földjére. És itt találkoztam a lovas "ismerőseimmel", akikenek itt egy kis gondjuk akadt. Kancáik nagyon megtetszettek egy ottani csődörnek, alig tudtuk elzavarni.
Galíciában két dolog változott meg. Az egyik, hogy a nagyszámú marhatartás miatt mindenhol érezhető volt a tehénszag. A másik, hogy 500m-enként jelölték a hátralevő távolságot Santiago-ig. Először tetszett de aztán mindig csak azt láttam, hogy mennyi van még vissza. Nem könnyítette meg a dolgom.
Sehol sem találtam köztéri vízcsapot, így egy háznál egy nénit kértem meg, hogy adjon. Nagyon szívélyes volt, azonnal megtöltötte az üvegemet. Egyébként innentől kezdve egészen Santiago-ig alig volt vízvételi lehetőség. Azért szerencsére délután még egy szépen felújított forrásnál tartottam pihenőt, egyben az üvegemet is feltölthettem.
A mai éjszakát Calvor-ban töltöttem, a szállás ingyenes. Ez majdnem egész Galíciában így volt. Calvor egyébként egy nagyon kicsi település, ha egyáltalán nevezhető annak azzal a pár házzal, ami ott volt.. Se bolt, se semmi nem volt a környékén. Akinek nem volt semmi ennivalója, az kénytelen volt taxit fogadni, és elmenni egy közeli településre. Nekem szerencsém volt, a maradékokkal jól laktam. A vésztartalékhoz (egy zacskó keksz még itthonról) nem kellett hozzányúlnom.

Ma reggel is gondoskodtak a korai ébresztőről, így nem volt gond a korai keléssel. Saria-ban akartam vásárolni, de nem találtam nyitva egy boltot sem. Mindig gond van ezzel a korai vásárlással. Sok kaját nem tudtam venni, kevéske ennivalómat egy kőből készített alkalmatosságon az út mellett ettem meg. Aztán ebéd előtt elhagytam a 100km-es követ. Erre már találkoztam buszos zarándokokkal is. Kis buszok leteszik valahol a turistákat, ők gyalogolnak valamennyit, aztán a busz valahol bevárja és felveszi őket.
Ebédre megáltam egy kis kocsmafélénél, itt ettem valamilyen hússal töltött tésztát, hozzá kértem egy pohár sört, pótolni a vízhiányt. Kellemes ebéd volt, főleg, hogy egy brazil fickó zenélt közben, fokozandó a jó hangulatot. Egyre többször találkozok az úton haladó tehéncsordával, mintha a gyerekkoromat idéznék.
Portmarín gyönyörű város, egy felduzzasztott folyó partján fekszik. A szállás is kellemes volt, a gondnokok voltak egy kicsit kiváncsiskodóak. Mindenkit figyeltek, mit, hogyan mos, főz vagy eszik.
Mivel lemerültek az elemek, itt akartam venni a fényképezőgépbe. Nem volt olyan egyszerű, mint ahogyan gondoltam. A boltokban mimndenhol csak spanyol gyártmányú elemeket láttam, amelyek nem biztos, hogy bírják egy fényképezőgép terhelését. De itt is szerencsém volt. Egy fényképész kirakata fölé ki volt rakva egy híres márka neve, és bementem. Egy idős úr fogadott. Amíg kereste az elemet, én körbenéztem a műteremben. Látta, hogy érdekelnek a képei, ezért elmesélte, hogy azok akkor készültek, amikor a város előtti víztározót készítették. Megörökítette, hogyan nézett ki a régi híd, az elárasztott területen levő házak, települések, hogyan rombolták le ezeket, és hogyan folyt az építkezés, hogyan készült a gát.
A szállás itt is egy nagy terem volt, legalább 50 férőhellyel.

21. nap (máj. 19.)
Portomarín – Melide (39km)

Mikor felkeltem, már felhős volt az ég. Ez gyakorlatilag egész nap így is maradt. Sőt mivel ismét hegyek következtek, szemmel láthatóan felmentem a felhőkbe. Szerencsére ez a rész már nem volt olyan megerőltető, mint az előző kaptatók. A mai nap semmi érdekes nem történt velem, ha csak az nem nevezhető érdekesnek, hogy áthaladtam egy Casanova nevű településen. A falu után erdőtűz nyomait láttam, ilyen a hátralevő szakaszon egyre többször fordult elő.A délután folyamán láttam egy érdekes fát, amilyet még soha. Le is fényképeztem, mert nagyon tetszett. Itthon jártam utána, és a leírások alapján eukaliptusz volt. Csak azt nem értem, hogy került ide, Ausztráliából?
Fél 4-kor értem Melide-be. Mivel egész nap hideg volt, jól esett volna a meleg fürdő, de nem jött össze, csak hideg víz volt. Fürdés után elmentem vásárolni, de a várost nem volt kedvem megnézni, nagyon fáztam, kellemetlenül hűvös volt.
Az ágyat, amit választottam, hamarosan otthagytam, mert olyan rövid volt, nem fértem volna el rajta. Inkább a társalgóban levő vékony szivacson, a padlón aludtam. A mellettem levő szivacsokon két fiatal srác volt, ők fordítva akarják megtenni az utat, Santiago-ból indultak pár napja, és a céljuk Saint-Jean-Pied-de-Port.
Egy másik, Manfred, ő biciklivel megy végig az úton. Vele vacsora közben váltottam néhány szót. Vacsora után tervezgettem a következő napokat, és mivel bőven volt még időm, itt már eldöntöttem, hogy biztosan elmegyek Fisterra-ig. A holnapot elég hosszúra, Arca-ig terveztem, a maga 34 km-ével. A mai 39km után bőven elégnek tűnt.
Éjszaka párszor megébredtem, bizsergést érezvén a térdemben, majd a bokámban és végül a talpamban.

22. nap (máj. 20.)
Melide – Monte del Coso (50km)

Indulás 3/4 7-kor volt, most is egyedül. A tegnapi vásárlásnak köszönhetően volt nálam ennivaló, egész napra, nem kellett emiatt aggódni. Egyre több a zarándok körülöttem, látszik, hogy az utolsó 150km-t sokkal nagyobb számban teszik meg, mint az egészet, az elejétől. A hideg ellenére egészen jól haladtam, nem éreztem a tegnapi 39km hatását. Kb. 15km után Manfred utolért, leszállt a bringáról és elkezdett beszélgetni velem. Nekiállt tolni a biciklit, úgy haladt mellettem. Mondtam, hogy én Arca-ig megyek, azt mondta, hogy akkor ő is eljön velem addig, bár nem úgy tervezte. Jól elbeszélgettünk egymással útközben. Olyan jól, hogy észre sem vettük, mikor haladtunk el Arca mellett. San Antonion-t elhagyva már gyanús volt a dolog, elővettem a térképet. Hát tényleg elhagytuk. A kérdés már csak az, hogy visszafordulunk, gyalogolunk még majd 4km-t fölöslegesen (összesen 7-t), vagy nekiindulunk Santiago felé, ami plusz 12 km-t jelent. Bár késő volt 4 óra körül járt az idő, nekem nem volt kedvem visszafordulni. Így mondtam Manfred-nak, hogy pattanjon a biciklijére, és tekerjen be Santiago-ba, én meg majd odaérek valamikor. Mivel a szállás 900 férőhelyes, biztosan marad nekem is ágy. Úgy döntött, hogy tolja a biciklijét velem, illetve ahol jó volt az út ott felült és lépésben haladt. Az idő rövidsége miatt nagyon kellett sietnünk. Kb. 4km után beértünk Santiago határához, amit egy régi kő is jelzett. Nagy volt az öröm, nagyon boldogok voltunk. Gyorsan le is fényképeztettük magunkat egymással. Mivel késő volt, már nem sokan jártak az úton. A boldogság azonban nem sokáig tartott, mert hamar rájöttünk, hogy bizony még 8-9 km hátravan. De aztán az is letelt egyszer, és ott voltunk a szálláson.
Nagyon jól esett a meleg fürdő, hisz a hideg ellenére leizzadtam, és fáztam is. Vacsora után pedig irány aludni, mert már késő volt. Ez már Santiago!

23. nap (máj. 21.)
Monte del Coso – Santiago – Negreira (5+22km)

Hát eljött a nagy nap! Viszonylag sokáig aludtam, 7 órakor keltem. Manfred-dal indultam a városba, nem volt már nagy távolság. Azt hittem későn indulunk, de alig voltak még az úton. Jó egy óra múlva már ott voltam a székesegyháznál. Manfred-től elváltam, mert bementem egy kis boltba regelit venni. A székesegyház csodálatos volt. Miközben nézelődtem, találkoztam a kanadai sráccal, pár szót váltottunk, elmagyarázta, hol lehet kiváltani az oklevelet. Azt is mondta, hogy még nincsenek sokan, jobb lesz ha most bemegyek. Valóban alig voltak még, hamar sorra kerültem. Mire visszamentem, már nyitva volt a főbejárat oldalajtaja. Megilletődve léptem be, kerestem az oszlopot, amelyet az eddigi ismereteim szerint minden zarándok megérint, mielőtt belép a templom belsejébe. Meg is láttam, de sajnos korláttal le volt zárva a zarándokok és mindenki más elől. Hát nem örűltem neki, szerettem volna én is beleilleszteni a tenyerem az elmúlt évszázadok zarándokai által kikoptatott mélyedésbe.
Továbbhaladtam a templomba, belülről is csodálatos volt. Számomra megszámlálhatatlanul sok mellékhajóival, azokban megbúvó kis mellékoltárakkal. Természetesen lementem megnézni Szent Jakab ereklyetartóját is, ez is nagyon szép volt. A kerítéssel lezárt oszlopon kívül még egy dolog volt, amit én másképp csinálnék. Mint minden nagyobb templomban, itt is lehetett mécsest gyújtani. Azonban itt úgy oldották meg, hogy egy perselybe bedobhat az ember egy érmét, és gombok megnyomásával kiválaszthatja, hogy melyik lámpa világítson egy táblán. Hát ez így nagyon gagyi volt. Remélem a magyar egyházak megtartják azt a jó szokásukat, hogy füstmentes mécseseket helyeznek ki, és ezeket gyújthatja meg az ember.
A misét nem vártam meg, számomra nem volt fontos. Ellenben leültem egy padba, magamban végigprögettem az út élményeit, fontos eseményeit, és hálát adtam Istennek, hogy itt lehetek. Még egyszer visszamentem a márványoszlophoz, hátha a kerítésen behajolva elérem, de sajnos nem sikerült. Így még egy búcsúpillantást vetve erre az ezeréves csodára, aztán kiléptem az ajtón.
Egy közeli információs irodában kértem tájékoztatást az út további részéről, és nekivágtam a hátralevő résznek. Santiago-t elhagyva, egy domboldalról visszanézve gyönyörű kilátás nyílt a katedrálisra.
Az út itt is nagyon jól volt jelölve, csak itt nem pont 500m-enként voltak a kövek. De inkább sűrűbben, mint ritkábban.
Negreira-ig még egy érdekes kalandom volt. Bár sokan, sok rosszat mondtak az út mellett levő kóbor kutyákról, nekem semmi gondom nem volt velük, sőt nem egyszer eljátszadoztam velük, ha pihenés közben jöttek oda hozzám. Santiago után mégis majdnem elkapott egy. Egy építkezés melett haladtam el, ott ült egy kutya, de nem ugatott. Elmentem mellette, de rossz érzésem támadt úgy 8-10 lépés után, és hátrafordultam. Ahogy kimozdult a lábfejem oldalra a fordulástól, éreztem, hogy valaminek nekikoppan a cipőm sarka. Lenézve láttam, hogy a kutya tátott szája az, valószínűleg éppen rá akart harapni a sarkamra. Szerencsére nem csak én, a kutya is megijedt, így támadás helyett inkább hátrálni kezdett és vadul ugatott. Határozottan rászóltam, így még hátrált pár métert, ezután már elmertem indulni én is.
Negreira-ba későn értem, bár nem volt messze, de hát későn is indultam. A szállás gyakorlatilag egy átalakított családi ház volt. Találtam egy nagy boltot, jól bevásároltam, már nem féltem annyira a nehéz zsáktól. Meg kicsit bíztam benne, hogy másnap leérek Cee-ig, az óceán partjára, és akkor kell az ennivaló.
Mivel nagyon hideg volt este és az eső is szemerkélt, így a vásárlást leszámítva nem mozdultam ki, beszélgettem a többiekkel. Az mindjárt feltűnt, hogy annak ellenére, hogy erre már kevés a szállás, mégis bőven van hely. Ezt a részét a zarándokútnak már nem olyan sokan járáják be. De egy jó fizikumú finn fickó például Santiago-ból indult, hogy ráedzen a jövő évi zarándokútra.

24. nap (máj. 22.)
Negreira – Cee (52km)

Ez volt az a nap, amiről már nem írtam semmit, mert Cee-be érve olyan fáradt voltam, hogy semmi kedvem nem volt hozzá.Még sötétben indultam, de nem későn, csak felhős, ködös volt az idő.Igazából már szerettem volna Fisterra-ben lenni. Az utat csak Olveroa-ig terveztem, de ahogy y már írtam, a lehetőséget a folytatásra nyitva hagytam. És mivel viszonylag korán értem oda, meg sem álltam, úgy mentem tovább. Elvileg az a plusz 18 km 4 óra alatt letudható. Olveroa után melegre fordult az idő, szép hegyes, de kopár vidéken haladtam, ráadásul egy szélerőműparkon vitt keresztül az út, így azokat is megcsodálhattam. Hamarosan kiértem egy főútra, ahol egy étterem mellett vitt el az utam. Kiabáltak utánam és integettek, de nem értettem őket, így lekanyarodtam jobbra a jelzéseknek megfelelően. Kb 1000m megtétele után már tudtam miért kiabáltak, ugyanis az ösvény visszatért a főútra, nem több mint 300m-re a onnan, ahol letértem róla. Hát ezt a kerülőt akarták velem megspóroltatni, de én nem hagytam. Ezután már csak a fáradtság volt az akadály, meg hogy elfogyott a vizem, és sehol nem volt lakott hely, ahol kérhettem volna. De szerencsére kicsit csökkent a meleg, ahogy alkonyodni kezdett. A fáradtság ellen pedig felvettem azt a ritmust és kézmozgást, amit anno a seregben belénkneveltek. Az utolsó 8-10km-t ebben az ütemben tettem meg. A város feletti szikláknál ért véget a fennsík, amin jöttem.Nagyon szép látványban volt részem, ahogy letekintettem a városra, készítettem is egy pár képet onnan. Itt is leégett az erdő, és nagy igyekezetemben nem figyeltem a kormos ágakra, így sikerült jól összekoszolni a ruhámat.
A végére maradt a neheze, le kellett ereszkednem a meredek oldalon, és ez már sok volt a lábaimnak. A városba érve teljesen kimerültem. Még a város szépségét sem tudtam élvezni. A szállás egy önkormányzati cég alagsorában levő, egykori öltözőből "átalakított" helyiség volt. Illetve csak kidobálták az öltözőszekrényeket, és beraktak pár szivacsot. A zuhanyzók például nem voltak teljesen leválasztva, és természetesen koedukált volt. Igaz problémát nem okozott, talán hatan ha voltunk itt. Mikor odaértem, már szinte mindenki aludt. Én is gyorsan lefürödtem, kimostam a nadrágom. Mivel a helyiség nyirkos, hideg volt, biztos voltam benne, hogy reggel nedves nadrágban kell indulnom. Ezután pihentem egy kicsit, majd sétálgattam a városban, de nem bírtam sokáig. Még a továbbvezető utat sem tudtam megtalálni.
Visszamentem a szállásra, megvacsoráztam, és elmentem aludni.

25. nap (máj. 23.)
Cee – Fisterra (12km)

Reggel viszonylag korán, pirkadatkor ébredtem, még alig volt világos. A nadrágom sajnos valóban nem száradt meg, vizesen kellett felvennem, de csak az első 5-10 perc volt rossz. Miután rámmelegedett, már nem volt olyan hideg. Jelzéseknek nyomát sem találtam, így elindultam egyszerűen arra, amerre a tengerpart is tartott. Aztán amikor a tengerpartról felmentem a kifelé vezető útra, hamarosan találtam egy útjelzőt is. Aztán egyre többet.
Egy kanyar után hangos kiabálásra lettem figyelmes. Egy hölgy integetett nekem, hogy forduljak meg, mert rossz irányba haladok. Innen már aztán egyenes út vezetett Fisterra-be. Illetve mégsem, mert Estorde-ben letértem az útról, le a homokos öbölbe, és ahol csak lehetett, ott is maradtam, minél közelebb az óceánhoz. Ez később nagy előnyömre vált, mert az ösvény bent az erdőben ment, de én kint maradtam a műúton, és így betérhettem egy autóspihenőbe, ahonnan csodálatos kilátás nyílt az egész Finisterre-félszigetre. (Finisterre = A Föld vége). Kár lett volna kihagyni. Aztán innen lementem újra a homokos strandra, és ott haladtam egészen a Fisterra-ig. A településen kerestem egy jó boltot, bevásároltam rendesen, pár tábla finom csokoládét is itthonra, aztán ettem egy kicsit és irány a világ vége. A tegnapi 52km-t nem éreztem, kimondottan jól éreztem magam. A falutól még kb 3-4km lehet a világítótorony, ezt hamar legyalogoltam, és megérkeztem. Az érzést leírni nagyon nehéz lenne, nem is próbálom. Látni az óceánt, hallgatni a morajlását.és megérkezni oda, ahova már a kelták is zarándokoltak, hogy megmártózzanak az óceánban és újjászülessenek.
A zarándokok régen ideérve a legendák szerint megfürödtek az óceánban, levetették, majd elégették ruháikat, hogy teljesen megtisztulva térhessenek haza. Én ezeket kihagytam, a víz iszonyatosan hideg volt, a műszálas ruhák füstje pedig olyan büdös volt, hogy én inkább lemondtam az égetésről. Inkább leültem egy sziklára egy időre, addig, míg be nem teltem ezzel az érzéssel, és jónak nem láttam elindulni haza.

Ez volt az én utam Saint-Jean-Pied-de-Port-tól Finisterra-ig, a Szent Jakab útja. De hiszem, hogy az utam java még hátra van.